Budapesti anziksz - Zugliget, indóház


Ez az épület valaha a zugligeti lóvasút végállomása volt. A környékbeli villák stílusában épült 1868-ban, amikor a vonal errefelé kiépült. Buda második járata volt ez, amelyet alig néhány hónappal a császárfürdői vonal átadása után nyitottak meg. Az épület ma is áll. Svájci stílusú csipkefaragványai is többnyire megvannak még, váratlan szépségével, díszes lepusztultságával meghökkenti az arra járókat.

***

Az indóház 1880 körül.
Nagy ünnep volt, amikor ezt a vonalat megnyitották. Addig ugyanis csak "drága" bérfogatokon és omnibuszon lehetett a pest-budai polgároknak a hegyekbe kirándulni. "Tudják vagy érzik, vagy legalább homályosan sejtik ezt a trónvesztes ostorpattogtató zsarnokok, mert énszemimmel láttam azon könnyeket, melyeket a szembejövő kocsisok sírni szerettek volna, midőn először találkoztak út közben a vágtató lóvasúti kocsikkal. Ez ellen nehéz lesz ám a concurrentia, sógorok! Ti sompolyogtok, az pedig vágtat! Ti gorombák vagytok, az udvarias! Ti forró, rekedt légűek, szűkek és kényelmetlenek vagytok, az új és tiszta! Ti 25-30 krajczárt követeltek, az meg 16-21 krajczárt kér! Ti egy óra alatt visztek fel, s háromnegyed óra alatt le, az 33 percz alatt visz fel és 24 alatt le!" - olvassuk a Magyarország és a Nagyvilág tudósításában.



A zugligeti lóvasút olyan nevezetesség, hogy még az irodalomban is nyoma maradt. Nem más, mint Krúdy Gyula szőtte bele A vörös postakocsi című regényébe. Rezeda Kázmér utazott erre a lóvonatún Horváth és Fátyol kisasszonnyal. "Lóvasútra szálltak a hidakon túl - meséli Krúdy. - Még a hosszú és óriáskifli- és serszagú kocsik jártak a budai hegyek között. A kocsis csak néha-néha tülkölt, és a Tündér Ilonánál hosszasan várakoztak. A szembe jövő kocsit kellett megvárni, és az utasok mind a kocsmába tódultak."
Pest-budai kirándulók ezreit szállította ez a járat tavasztól őszig a budai hegyek közé, a jó kis zöldvendéglőkhöz: a Fácánhoz, a Szarvashoz, a Laszlovszkyhoz, a távolabbi Zöld Vadászhoz és a Disznófőhöz. No meg a Szépilonkához, ahol mint olvashattuk, a lóvasút stációt tartott (bár Krúdy Tündér Ilonának nevezi), a továbbmenő szerelvények elé itt még két lovat fogtak be, hogy fel tudjon menni a kocsi a meredeken. Ez volt ugyanis Budapest legmeredekebb lóvasútvonala.



Lóvontatású vasút csak 1896-ig közlekedett erre, ekkor ugyanis villamosították a vonalat, majd 1903-ban egy korábbi baleset miatt a végállomást feljebb tették néhány száz méterrel egy vízszintes terepre (ma kemping). Villamos utoljára 1977 január 17.-én közlekedett a vonalon.

Bővebb információ az épület múltjáról itt és itt.

Nem szaporítom tovább a szót, jöjjenek a képek, melyek a pavilon mostani állapotát, szépségét, régmúltunk alaposan megfakult dicsőségét hirdetik.



















A vasút sikerét az utasforgalmi adatok bizonyították, hiszen a megnyitás napján közel ezerötszázan utaztak rajta, az első hónapban pedig több, mint 42 ezren. A lóvontatású kocsik a Lánchídtól indultak és Budagyöngyénél ágaztak el Zugliget irányába. A villamosítás után már a Margit-híd irányába is közlekedtek szerelvények, egészen a Károly kaszárnyáig (jelenleg a Fővárosi Önkormányzat épülete).














Az indóház középső része régen még oldalt nyitott volt, ott helyezkedett el a várócsarnok. Ezt csak később, valószínűleg a háború után falazhatták be, amikor lakásokat alakítottak ki az épületben. Látszik is a kiegészítés: a beépített rész vakolt, míg az eredeti fal tégla burkolatú (fenti fotó).




A villamos, a legendás 58-as, 1977-ig közlekedett a régi-régi vaspályán. Sínjei, melyek két oldalról kerülték ki az építményt, még egy ideig a helyükön maradtak, mára azonban csak a nyomvonaluk látszik. Miután körbejártuk az épületet, és megcsodáltuk míves szépségeit, üljünk le ide a padra és gyönyörködjünk a lenyugvó nap fényében ragyogó épületben. Emlékezzünk, hogy fővárosunk életében voltak a mainál sokkal szebb idők is. Ha csendben vagyunk, talán még az egykori lóvasút, vagy villamos közeledő zaját is hallhatjuk.

Ui. Az ilyen képek nézegetése közben mindig szomorú vagyok. Valahogy nem abba az irányba halad fővárosunk és a közlekedés fejlődése, amerre őseink valamikor elképzeltek. Mintha sportot űznének manapság az igénytelenségből. Alapvetően pesszimista ember vagyok, és nem látom esélyét, hogy valaha is jobbra fordulna a helyzet. Korábban szépet alkotni, maradandót építeni akartak az emberek, manapság viszont már nem az "alkotás" a motiváció, hanem a lenyúlás és a meggazdagodás a cél.

További saját képek az Indóházról:





vlm2011