Szépséges Margitka




Éppen virradt, mikor kiérkeztem Margitkához. Narancsosan fénylő díszei még javában világítottak, és a hajnali párában olyan volt, mint valami túlvilági tünemény. Fenséges formája hátborzongatóan hívogatott egy kis bujálkodásra, akarom mondani fotózásra. Türelmesen megvárta, míg a szigetig sétálok,  majd kioltotta fényeit, hogy a paravánok mögé sétálva ledobja nagyestélyi csillogását egy szolidabb reggeli viseletre.

***



Amint eltűntek az aranyló fények, minden fátyolos hideg ködbe burkolózott. Ahogy telt az idő, úgy erősödtek a távoli kontúrok, hogy a város apránként adagolva felfedje aznapi új ruháját. Aztán mintha egy nagyobb huzat kitárta volna az addig résnyire húzott ajtókat, betódult hömpölyögve a nagy tömeg, hogy megtöltsék élettel az addig szendergő Margitkát. Vasszekerek hada ébresztette a szépséget, aki nyújtózott egyet, majd mosolyogva engedte a hátára a dübörgő sereget. Felébredt a város.