A Megyeri híd belsejében - avagy rémálom az...


Nem mindennapi sétára hívom az olvasót. Akik rendszeresen olvassák a blogomat, azok már biztosan tudják, hogy a Nógrád Volánnál dolgozom, pontosabban a cég budapesti üzletágánál, amely a BKV egyik alvállalkozója. Újpesten és környékén üzemeltetünk autóbuszjáratokat, többek között a 104-104A-204-es vonalakon.

2008. szeptember végén adták át a forgalomnak a Megyeri hidat, és mivel egy új BKV vonal, a 204-es útvonala ezen haladt át Békásmegyerre, elmentünk útvonalbejárásra. Fogtuk az egyik buszunkat, és a főnökömmel, egy sofőrrel és egy BKV-s kollégával nekiindultunk.

***



Ez még a hivatalos megnyitó előtt volt, tehát a híd le volt zárva a forgalom elől. Megérkezve egy telefonhívás után beengedtek minket a munkaterületre. Ekkor láttam először ezt a szépséges hidat és nem tudtam betelni vele. Ha igaz a mondás, hogy a pasik oda vannak a méretekért, akkor ez rám ott nagyon igaz volt. Szerencsénkre jó időt fogtunk ki, ezért középtájon kiszálltunk a buszból és kicsit szétnéztünk. Mivel az autóúton voltunk, masszív és magas szalagkorlát és kerítés választott el minket a járdától, amely kb. a vállamig ért. BKV-s kollégánkat nagyon nem kell félteni, ezért egy gyors telefonhívással elintézte, hogy egy óra múlva felvigyenek minket a pilonok tetejébe. Visszaszálltunk a buszra és Békásmegyer felé vettük az utunkat. A végállomás megtekintése után elindultunk vissza a hídra.




A pesti oldalhoz közelebb lévő pilonnál álltunk meg a Localoval. Néhány perc várakozás után a járdáról megszólított minket egy férfi, hogy ideje elindulnunk a híd tetejébe. Na itt kezdődtek a gondok. Egy biztos, és így utólag határozottan elmondhatom, soha, de soha többet nem megyek ilyen helyre! Soha!



Az első nehézséget a szalagkorláton történő átmászás jelentette. Dupla magas volt, mellmagasság környékén egy negyven centi magas réssel, és azt sem tudtam, hogyan másszak át rajta. Mikor felküzdöttem magam a tetejére, akkor vettem észre, hogy felakadtam, mert nem ér le a lábam. Sőt, tovább nehezítette a dolgot, hogy a negyven centis rés legalább tíz centivel keskenyebb nálam, ami ugye nem meglepő, hisz direkt úgy tervezték, hogy még a legbolondabb embernek se legyen kedve átmászni rajta. A párhuzamos karcolások hónapokig látszottak a hasamon és a hátamon. Azért jó érzés volt, hogy a nehezén túl vagyok - gondoltam, ezért a többiek után siettem, akik már vártak a pilon oldalában lévő vasajtónál. Hogy elkövethessem életem egyik legnagyobb baklövését, besétáltam az ajtón.


Egy szűk betoncsőben találtam magam. A fenti képen látszik a belső elrendezés. A kép alján lévő neoncső alatt van a bejárat, a szögletes cső belsejében a lift alumínium burkolatú alagútja mellett pedig lépcső, létra, létra, és lépcső, egészen a holdig. Levegő nem sok volt odabent, viszont legalább érezni lehetett a betonból kiáradó fojtogató párát. Nem éreztem magam jól, nagyon nem. Érdemes tudni rólam, hogy enyhe klausztrofóbiám van, tehát nem szeretem a szűk tereket. Ettől a ponttól teljesen átértékeltem a szűk terekről alkotott korábbi véleményemet, mely szerint a kispolszki szűk. Most már tudom, hogy kifejezetten tágas.


Vad csikorgással megérkezett valami, mert kinyílt egy ajtó, amiből kiszólt vezetőnk, hogy szálljunk be a liftbe. Először örültem ennek a mondatnak, mert azt hittem, hogy a létrákon kellene felmásznunk a csúcsig. De mikor beszálltunk a liftbe..., nos ilyen lehet belülről egy koporsó. Kellemetlenül közel voltunk egymáshoz a szűk térben, annyi hely nem maradt körülöttünk, hogy egy mély lélegzetet vegyek. Az alábbi fotót a fejem fölé tartott géppel készítettem 12mm-es optikával. A lift mozgása mély nyomokat hagyott bennem, hetekig előjött álmomban a rázkódása, a hangja. Mivel a híd két pilonja egy nagy "A" betűben teljesedik ki, ezért a lift nem függőlegesen,hanem enyhén oldalazva emelkedett.



A lift az "A" betű bal szárában emelkedett az első átkötőig. Ott kiszálltunk. Nagy megkönnyebbülés volt a tágasabb tér, de csak azért, mert nem tudtam, hogy még mi vár rám. A két oldalán üvegezett összekötő folyosóról páratlan kilátás nyílott. Fotózni csak Buda felé tudtam, mert a másik irányból sütő nap miatt nem lehetett átlátni Pest irányába a piszkos üvegen.

Nézd meg nagyban!

Túl sok fotóra nem volt idő, mert rohantunk a túravezetőnk után, nehogy eltévedjünk és örökre a híd részévé váljunk. Az összekötő híd betonjában méretes kerek lyukak voltak, gondolom vízelvezetők, amin keresztül leláttunk az alattunk zúgó forgalomra. Átsétálva az összekötő másik végébe, egy végtelen rácsos lépcsősor volt le és felfelé, eddig ilyet csak filmekben láttam, és mindig azt hittem, hogy trükkfelvétel. Szédítő volt. Ismét érkezett értünk egy lift, ez az "A" betű közepében lévő piros csík, és felvitt minket egészen a szárak találkozásáig.

A lift oldalában lévő létra

A másik szárban lévő végtelen csigalépcső. Nézd meg nagyban!

A második lift legfelső szintje.

Itt már nem volt üvegezés és kilátás, mert a csúcs közelében voltunk. Szűk átjárókkal tarkított, levegő nélküli beton folyosón találtuk magunkat, egy dolog járt csak az eszemben, minél hamarabb kikerülni innen. Nem tudom, volt-e már valaki hasonló helyzetben, de itt olyan pánikhangulat tört rám, hogy patakokban ömlött rólam a víz. Egyedüli érdekesség ezen a szinten, hogy megnéztük az egyik kamrát, ahová a hidat tartó kábelkötegek kapcsolódnak. Az alábbi képen ez látható. A két irányból érkező kábelek itt egy-egy furaton keresztül vannak rögzítve, menetes végükön anyacsavar található, mellyel a kábel feszességét lehet beállítani.


Tehát a csücsökben voltunk, de még nem elég magasan, és mivel itt már nem volt lift, ezért létrákon kellett felmásznunk. A szitu már önmagában is kellemetlen volt, mert ha jól emlékszem, itt még négy emeletet kellett felmászni a létrákon, melyek a födémekbe fúrt lyukakon vezettek át. Ezek a lyukak pont akkorák voltak mint a hasam kerülete, ezért nagy felelősség hárult rám. Ha beszorulok az egyikbe, a felettem lévők nem jutnak levegőhöz és megfulladnak. Itt már kezem-lábam remegett, nem csak a létrázástól, hanem az egyre kisebb terektől és a levegőtlenségtől. Mikor felértünk az utolsó szintre, ami kb. akkora volt mint egy mellékhelyiség, még egy létra várt ránk. Ez vezetett ki a pilonok csúcsán lévő kilátóhoz a szabadba, ahol már csak a piros lámpát tartó árbóc volt. Na ide már nem merészkedtem ki, annak ellenére nem, hogy a többiek szerint páratlan körpanorámában lett volna részem. Alig bírtam kivárni a többieket, hogy aztán szélsebesen távozzak szenvedéseim színhelyéről.

Nézd meg nagyban!

Duplán feledhetetlen élmény volt ez a "vonalbejárás". Fantasztikus volt látni ezt a Duna felett átívelő mesterművet úgy kívülről, mint belülről, de a szűk belső terek, a bezártságérzet, a pánikhangulat miatt soha többé nem szeretnék még hasonló helyen sem járni.

Egy következő posztban majd mutatok nappali és esti fotókat is, mert még kétszer visszamentem, hogy megörökítsem alkonyatkor a szépen kivilágított szerkezetet.

Második rész

A felvételek Nikon D300-as géppel, 2,8/35-70 és 4/12-24-es optikákkal készültek.

vlm2012