Nem vagyok normális!



De tényleg! A hét elején arra ébredtem, hogy esik az eső. Komótosan felcsavartam a 24-70-es optikát a gépre, a 105-öst pedig a kis tokba tettem, ami a "kispakk" oldalán fityegett. Tisztán emlékszem, hogy kivettem minden más holmit ami elázhat, majd esőkabátot vettem és elindultam fotózni.


***


Út közben az eső is elállt, a fények is kezdtek világosodni, és mire felértem az erdőbe, már híre sem volt a rossz időnek. Hittem én. Egészen felbuzdultam, fittnek éreztem magam, mint egy fiatal kecskebak, és azt terveztem, hogy Budaörsig sétálok a sárga jelzésen. Pontosan már nem emlékszem, talán hármat léptem, de lehet csak kettőt, mire újból eleredt az eső. Finoman pötyörgött a leveleken, és én bolond még örültem is neki.


Száz métert sem tettem meg, már zuhogott. Mit zuhogott, szakadt. Azért nem árt tudni, hogy engem nem olyan fából faragtak, rendíthetetlenül sétáltam tovább, fotóztam amit láttam. Annyira biztos voltam magamban, hogy időnként még optikát is cseréltem. Közben bekapcsoltam a gépem vízszivattyúját, amely halkan mormogott egész úton. Négy köbcentis motor hajtja, gázolajjal működik (jaja buszos voltam), és bár néha kormol egy kicsit, egészen használható jószág.








Mondom tehát komótosan sétáltam, bár voltak kételyeim, már ami Budaörsöt illeti. Az eső nem tágított, sőt bepróbálkozott. Úgy is mondhatnám, hogy meghekkelte a nadrágomat. Minden csepp - nehogy egy is kárba vesszen - ami lefolyt az esődzsekiről a nadrágomat áztatta. Egy idő után úgy néztem ki, mint aki átsétált egy derékig érő patakon. Egy szerencsém volt, mégpedig a vízhatlan kabát Gore-tex anyaga. Valaki viszont megint mulasztott, mert a kabátnak nem szólt senki. Mikor szemem elé emeltem a fényképezőgépet, éreztem, hogy belül, a ruha alatt a könyököm csücske felé folyik több liternyi esővíz, ami aztán erős sodrással ömlött ki, mikor leengedtem a kezem.








Megálltam pár pillanatra, hogy felmérjem a károkat. Hiába vízhatlan a kapucni, a fejem vizesebb volt, mint a zoknim. Bekukkantva a kabát alá pedig váratlan látvány fogadott, mert minden ami alatta volt vastagon átázott. Ez az a pont, ahol azt mondja az ember, innentől kezdve tök mindegy mennyire esik az eső. Ha már átáztam nem rohanok haza, legalább annyi értelme legyen az egésznek, hogy készítek pár nedves fotót. Minden mindegy alapon sétálgattam tovább, bár tudat alatt azért átállítottam a robotpilótát, mert egy rövid átkötő ösvényen visszafelé vettem az irányt. Tudtam, hogy nem jöttem sokat és ennél már vizesebb sem lehetek, és ezt az eső is tudta, mert még jobban rázendített.






Először a szememet törölgettem, mert semmit nem láttam a gép keresőjében, de később kiderült, hogy a kereső és a lencsén lévő szűrő is vastagon vizes. Ez utóbbit először nem igazán értettem, hisz mély fényellenző van az optikán, és felfelé sem fényképeztem. Előkaptam táskámból a mikroszálas törlőkendőt és hanyag eleganciával megtörölgettem az érzékeny üveget. Az első kattintásig tiszta is maradt, de aztán egy pillanat alatt bepárásodott újból. Nem is pára volt igazán, mert óriási harmatcseppek kukkoltak rajta. Innentől kezdve tényleg nem érdekelt semmi, csak fényképeztem. Arra gondoltam, hogy a párás maszatos üvegen keresztül készült képek akár még jópofák is lehetnek, majd azt mondom, direkt volt.


Kiérve a megállóhoz a busz direkt nekem érkezett (engem szeret a bkv), mögöttem rögtön ajtók záródtak, hogy mihamarabb szárazabb környezetbe érkezzek. Annyira szeret engem a bkv, hogy még a fűtést is bekapcsolta a buszvezető, ami akkor különösen jólesett. Pusszantás neki. Az utasok viszont nem szerettek. Senki nem akart mellém ülni. Először akartak, de rám néztek, méricskéltek, majd fanyalogva odébb álltak. Ez rosszul esett. Ők sem voltak szárazabbak, mégis kitaszított lettem. Szomorkásan szálltam át a villamosra, szerencsémre egyes ülések voltak, így senkinek nem kellett mellém ülni, és nem kellett megint szégyenkeznem, hogy nem vagyok normális!


Szerencsére a felszerelés kiheverte az esőt. Mindent darabokra szedtem és egy egész nap száradtak, hogy még a gombok alól, a résekből is elpárologjon a nedvesség. A táska ugyan nem ázott be a szó szoros értelmében, inkább csak nedves, nyirkos volt a belseje, viszont több, mint két napig tartott, mire megszáradt.



vlmworld2012