Úton a vízparthoz




Autó nélkül nem könnyű megközelíteni. Majd egy órát böngésztem a térképet, hogyan tudnék a legkevesebb gyaloglással eljutni odáig, de végül sikerült jó kompromisszumos megoldást találni. Bepakoltam a táskába három fix optikát, majd útnak indultam.

***



Felszálltam a buszra és kértem egy jegyet a Repülőtér megállóig. A sofőr egészen magasra ráncolta homlokát és bökésre álló ujja egy pillanatra megállt a jegykiadó gép felett, ezért adtam némi segítséget neki, melyik megállóra is gondoltam. Tudja melyik az - válaszolta, de oda még soha senki nem kért tőle jegyet. Jó érzés volt elsőnek lenni a témában, ezért büszkén ültem le az első üres ülésre. Fél óra elteltével meg is érkeztünk, bár biztos ami biztos, az első ajtóhoz mentem leszállni, nehogy a járművezető reflexből tovább menjen. Sikeres leszállás után már csak meg kellett keresni azt az ösvényt, amely egy szántóföld szélében haladt a Duna felé.






Alig sétáltam egy keveset, egy volt katonai területre értem. Betonozott területek voltak, amelynek repedéseiben burjánzott a gaz, az egyik sarokban pedig valószínűleg műszaki "puttony" volt alaposan kibelezve. Némi kotorgálás után tovább indultam.









2,5 km gyaloglás után végre elértem a vízpartot. Szép délutáni napsütés volt, a víz csillogott, a csendet pedig csak a kicsit odébb lévő komp kikötésének zaja törte meg. Azt hiszem alacsony a Duna. Sok kavics volt szárazon a meder szélében, a korábban kikötött csónakok egy része is a parton heverészett.






Kattogtattam sokat az ellenfényben és amikor váratlanul megfordultam, észre vettem azt, amiért valójában eljöttem. Ott állt teljes valójában, amit eddig csak mesés ködös fényképeken láttam.