Az egyik fototechnikai íráshoz terveztem képeket készíteni minap, de szükségem volt modellre. Felhívtam hát Moncsigát, bár tudtam, nem szereti ha fotózzák, de elmondtam neki röviden a szándékom. Sajna épp Velencére indult családi ügyeket intézni, de hirtelen felém bökte a kérdést: nem akarok vele menni? Ez váratlanul ért és először azt sem tudtam mit mondjak rá. Lustálkodást terveztem egész napra, és tessék, vár rám az ellenkezője. Gyors gondolkodás után igent mondtam, végül is mi bajom lehet belőle. Vastag méz volt a madzagon, mikor Moncsi említette, hogy az egyik idős szomszédja nagyon jó haver, és jó fej, beugrunk hozzá is. Küldetés #1 az Indafotón! Ez jutott az eszembe. Bár az én fotóm nem játszik, de amiken keresztül mentem avval kapcsolatban úgy éreztem, itt a nagy lehetőség, hogy magamat ismét próbára tegyem és fotósorozatot készítsek valakiről.
***
Rövid buszozás és egy égbe tartó út megmászása után meg is érkeztünk. Hangulatos kis parasztház nád tetővel, a kapu előtt, alatt, mögött mindenhol macskával. Győző fogadott minket nagy dirrel és dúrral, mikor a házból kijövet meglátta, hogy a szél már megint mekkora rumlit csinált a kertben. Ő egyedül él a házikóban, már 73 éves és még mindig olyan aktív, mintha második kamasz korát élné.
Már felkészült a hideg téli napokra. A műanyag vödrökben tonnaszám sorakozik a tökéletesen egyformára hasogatott gyújtós. Már itt nyilvánvalóvá tettem, hogy szeretek fényképezni és nem bánnám, ha hagyná magát. Persze nem ezeket a szavakat használtam, de a lényeg a beleegyezés kérése volt. Beleegyezett.
Ahogy télen a vidéki házaknál szokás, nincs kifűtve az egész lakás, csak egy helyiség, a mindenes szoba. Pici, talán nyolc négyzetméter az egész, mégis feltűnő rend és tisztaság fogadott. Semmi nem volt szerteszét (mint nálam itthon), ha más szituációban keverednék ide, azt is gondolhatnám, hogy nem használják a helyiséget. Gáztűzhely, asztal, fatüzelésű kályha, ágy, tévé és két fotel. Jó volt bejönni a fűtött szobába, hiszen kint metsző hideg szél fújt és mire ideértünk alaposan átfagytunk.
Szerencsésen kiolvadtunk, ezért elindultunk a kertbe körülnézni. Csak most, kifelé menet vettem észre a bejárati ajtó szépségét. masszív, ha jól emlékszem legalább 100 éves darab, de erre még visszatérünk.
Kint az udvaron katonás rendbe állított szőlőkarók sorakoztak, amiket Győző már korábban lehántott, ezek kerülnek majd a kidőltek helyére. Eddig fel sem tűnt, hogy mekkora ez a birtok. Végeláthatatlan sorban szőlőkarók voltak végig a domboldalban, egészen a völgyig, ami igencsak megdöbbentett. Ekkora területet egyedül rendben tartani nem kis feladat.
Míg mi körülnéztünk a kertben, addig Moncsi szedett néhány marék naspolyát. Visszatérve a házba, már kezdett kialudni a tűz, ezért pakolni kellett rá még néhány hasábot. Nem is igazán tudom, miről folyt kettejük között a beszélgetés, mert én a fotózással voltam elfoglalva. A 2,8/24-70-es obi volt a vázon, azzal fotóztam mindent. Először kicsit bántam, hogy nem valamelyik fényerősebb fixet vittem magammal, de végül ISO1600-nál megállapodtam, legalábbis ami a belső képeket illeti. A pici fűtött helyiség néha kicsinek bizonyult, az optika 24 mm-es vége sem igazán tudta befogni a teret, ezért sokat kellett bűvészkednem.
Először még égett egy negyvenes izzó a helyiségben, de később már csak a kintről beszűrődő fény világított egy félig befüggönyözött ablakon át. Több nem is kellett, szerintem így jön vissza igazából a hely hangulata, csodaszépek lettek a fények, az árnyékok. A belső fotók meleg tónusait leginkább a félig behúzott barnás függönyön átvilágító fény adta, a szemközti falról visszaverődő fény pedig lágyan derítette az árnyékos oldalt.
Mozogni nem tudtam a helyiségben, így jobbára két választásom volt, ülve, vagy ugyanott egy helyben állva. Először az ablak előtt foglaltam helyet, de miután alaposan körbenéztem, Moncsigával helyet cseréltem. Nem csak a háttér miatt, hanem a fények iránya miatt is. Győzőnek közel szemből, nekem pedig oldalról érkező "felezős" fénytől nagyon hatásos lesz a fotó.
A macskák epekedve nézik a felakasztott sonkát, amiből mi kaptunk kóstolót is. Mondanom sem kell, ez nem szupermarketes gyors érlelésű darab volt.
Mi jókat falatoztunk, Győző és Moncsiga pedig megbeszélték a dolgaikat. A házi kolbász és a sonka illatára körénk sereglettek a macskák, és fájdalmas nyávogással tudatták velünk, hogy ők is várják a kóstolót.
Lassan búcsúzkodnunk kellett, mert még haza is kellett érnünk. Kifelé menet még alaposan szemügyre vettük az 1884-ben készült ajtót, amit egy óriási kulcs tett zárhatóvá. Nem is tudom, láttam-e ilyen szép állapotban ilyesmit. Látszik, hogy megbecsült darab, és még jó sokáig végzi a dolgát.
A macskákat külön meg kell említenem. Mind külön egyéniség, és mivel nem a lakásban, hanem kint a kertben élnek, a bundájuk is csodaszép volt. Imádták a simogatást, a dögönyözést, és rám is terápiás gyakorlatként hatottak.
Az érkezésünkkor még hideg szeles időnek véget vetett a délutáni bágyadt napsütés, így teljesen más hangulatban indultunk haza. Jó volt kimozdulni otthonról, megismerni valakit, aki korát meghazudtolva gondozza kertjét, éli életét, és olyan sokszínű egyéniség, mint Győző.
vlmworld2012